A Lélekmadár Táborba olyan családokat vártunk, akik daganatos, vagy más súlyos betegségben veszítették el gyermeküket. Önkénteseink megható, kedves szavakkal számolnak be élményeikről: 

Lélekmadár Tábor lovas programjára érkezett az egyik felnőtt csoport két kis gyerkőccel együtt. Állomásos játékok voltak, amit mindenki nagyon élvezett és a végére egy közös kis csapatépítő játékot is csempésztünk. Egy nagy kötelet terítettem le a földre, és köré sok-sok teniszlabdát szórtam. A feladat pedig az volt, hogy csak a kötélen állhat mindenki, egymás kezét kell fogniuk, és úgy kellett összeszedni az összes labdát. Az elején könnyedén ment a közelben lévő labdák összekapkodása, de a végén már az egyre távolabb lévők jöttek, ami nem kis fejtörést okozott, hogyan kaparintsák meg mindet. A legnehezebbet hagyták a végére, ami egy jó másfél méter távolságban volt, és csak nagy összpontosítással, koncentrációval és csapatmunkával lehetett elérni. Az egyik apuka már nagyon közel járt, oly közel hogy már meg is érintette, de ahelyett, hogy közelebb lapátolta volna a labdát sajnos még tíz centivel kijjebb gurult. Ekkor az egyik kislány, aki elkísérte az anyukáját a programra az önkéntese kezét eleresztve odaszaladt, és közelebb gurította az utolsó labdát, hogy az apuka elérje és felkapja, így tökéletesen teljesítse a feladatot. Hatalmas kacagás és elérzékenyülés közepette az egyik anyuka csak annyit fűzött hozzá: „Ők egészítenek ki minket”. (Bence)

Éppen Együtt-időre mentem fel, ami egy közös esti program, és az emlékezésről szól. A családok már szinte mind fent voltak a csarnoknál, ezúttal egyedül mentem a mécsesekkel megvilágított úton. Gondoltam levágom a focipályán keresztül, és egyből hátra megyek, hogy ne zavarjak senkit. Már közel jártam, kiszűrődött a dal, ami a programot vezeti fel. Megálltam egy pillanatra, mély levegőt vettem, és felnéztem az égboltra. Éppen abban a pillanatban száguldott el egy hullócsillag, aminek akkor és ott rendkívül szimbolikus jelentése volt számomra. Kívántam, majd továbbmentem, és beálltam hátra. A program végén kimentünk együtt a focipályára, mindenki kapott egy lufit és elengedhette, amikor úgy érezte, hogy eljött az ideje. Ott álltunk a focipályán, a csillagos égbolt alatt, a lufik, mint kis lila égitestek lebegtek felettünk. Mindenkinek volt, mit elengednie. Ott álltunk egyedül, mégis együtt. "Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy" - ez jutott eszembe. Ezt Márai Sándor mondta, én pedig nagyon egyet kell, hogy értsek vele. Valahogy mindig így érzek a táborral kapcsolatban, a Lélekmadár turnussal kapcsolatban pedig különösen. (Andi)

Mióta hazaértem a Lélekmadár Táborból színes madarakat hajtogatok. Egy kedves cimbora társam ihletett, aki sok kis papírmadarat hozott a táborba, amikre mindannyian vigyáztunk. Csendet és nyugalmat sugároztak ránk. Ebben a táborban is megvolt minden, amit szeretünk a Bátor Táborokban, de mégis más volt. Ahogy a késő őszi nap simogatta az arcunkat, hullottak a falevelek, mindenhol kacagtak a gyerekek, s szülők fonták össze kezüket, azt érezte az ember, hogy lélek a lélekre vigyáz.  Amikor az esti szürkületben a családok mind gyertyát gyújtottak elvesztett madaraikért, a csarnok felett, a tiszta kék égen, egy fehér madár szállt el a messzeségbe. Olyan hely volt ez, ahol könny és mosoly megfért egymás mellett. Ahol lufi családok táncoltak az égen, s mindenki feljebb mászott a lelkében ívelő létrán. Felemelő volt.  Sokat tanultunk egymástól. (Orsi)

 Önkénteseink egy dalt írtak a Lélekmadár Táborról. Hallgassátok szeretettel: