Közel három éve fut a GO! Program, mégis sokan még mindig meglepődnek, hogy a Bátor Tábor nemcsak Hatvanban, hanem bizony három országban nyújt terápiás élményeket súlyosan és krónikusan beteg gyerekeknek. A századik program apropójából beszélgetettünk Kovácsevics Mariannal, a program vezetőjével a múltról, jelenről és a lehetséges folytatásról.

Kezdjük az elején. Mi a GO! Program és hogyan viszonyul a táborhoz?

Azzal a céllal alakult a GO! Program, hogy Bátor Tábor-os élményeket vihessünk el olyan gyerekeknek és családjaiknak, akik kezelés alatt állnak, vagy olyan betegségcsoporthoz tartozókhoz, akiket a tábor valamilyen okból kifolyólag nem tud fogadni.

Az önkéntesek három, négy órát töltenek el a gyerekekkel a kórházban, kb. fél óra jut egy gyerekre. Milyen élményeket tudtok adni nekik ebben a rövid időben?

Ugyanabból indulunk ki, mint a táborban: a betegség hatására a gyerekek alapvető pszichológiai szükségletei sérülnek, ez a kórházi közegben még inkább hangsúlyos. Nem dönthetnek arról, mikor kelnek fel, mit esznek, vagy éppen mit csinálnak aznap. Amikor az önkéntes belép a szobájába, felteszi neki a kérdést, hogy van-e kedve játszani, beszélgetni, tehát egy olyan helyzetet teremt, amelyben rögtön az elején döntést hozhat. Ez már része a terápiás hatásnak, hiszen elképzelhető, hogy aznap vele minden csak megtörtént, ő semmiben sem dönthetett. Az ilyen, egészen apró dolgok is szerepet játszanak a munkánkban. És természetesen az is cél, akárcsak a táborban, hogy felismerjék, mennyi mindenre képesek, hogy mennyi mindenben jók, hogy felismerjék és újraismerjék a saját képességeiket. Persze hangsúlyos az is, hogy képesek maradjanak a másokhoz való kapcsolat kialakítására. Mindenki, akivel a kórházban találkoznak, jellemzően valahogyan kapcsolódnak a betegséghez: orvosok, ápolók, a betegség miatt aggódó családtagok. A GO! önkéntes viszont idegen, aki belép egy színes motyóval, nem kapcsolja hozzá a betegségét, és közösen játszanak, beszélgetnek, sikereket élnek meg. Ez az a terápiás kapcsolat, ami meghatározza a munkánkat.

Tehát akkor így is kell elképzelnünk egy GO! programot, hogy az önkéntesek egy színes motyóval belépnek a kórházi szobába és meginvitálják a gyerekeket, hogy játsszanak?

Alapvetően igen. Persze vannak speciális helyzetek, pl. a Szent László Kórházban részben steril játékokat használhatunk. Ilyenkor nincs náluk a színes motyó. Viszont fontos azt is elmondanom, hogy csak részben dolgozunk kórházakban, részben más táborokhoz látogatunk el, főleg nyáron és ősszel, és ott tartunk programokat.

Az önkéntesek a kórházakban általában éppen a legrosszabb állapotukban látják a gyerekeket. Jelent ez nagyobb érzelmi megterhelést az önkéntesek számára? Hogyan támogatjátok őket az ezzel való megküzdésben?

Egyrészt külön felkészítjük erre egy kétnapos, intenzív GO! képzésen. Ezen a képzésen elég hatékonyan meg tudjuk mutatni, mi vár rájuk a kórházakban, így a képzés végén mindenki újra, az elhangzottak birtokában dönthet arról, hogy biztosan szeretne-e GO! önkéntes lenni. Bárhogyan is döntenek, mi ezt teljes mértékben elfogadjuk és megértjük.

A képzésen arra is felkészítjük a jelentkezőket, hogyan tudnak magabiztosan belépni a szobába. Talán ez apróságnak tűnik, de az első másodpercek meghatározóak abban, hogy milyen élmények fogják érni az önkénteseket. A kórházi programok végén pedig mindig tartunk egy másfél órás beszélgetést, ahol az önkéntesek megosztják az élményeiket, tapasztalataikat. Ez számunkra, a koordinátorok számára is izgalmas, hiszen ezen élmények, tapasztalatok mentén fejlesztjük tovább a programot és benne a képzéseket. Szóval ez mindig egy inspiráló és motiváló folyamat.

Most volt egy fontos jubileumotok: méghozzá a 100. GO! program, éppen Varsóban. Mit jelent neked ez a századik program?

Első gondolatom az volt, hogy szeretnénk ezt megünnepelni, aztán az irodában a többiek leptek meg bennünket. Jó azt látni, hogy 2015 óta létezik egy pici program, amit még Nagy Vera indított el. Ez a program egy évvel később már egy másik országban, Lengyelországban is futott, utána egy évvel, 2017-ben pedig már Pozsonyban is. Hatalmas élmény látni, hogy egy pici dolog is mekkora lépésekben tud haladni. Dóri pont Lengyelországban volt, amikor a századik program lezajlott, és ennek pedig külön örültem, hogy részese lehetett. Nagy élmény ez természetesen, és cél a 200. program, mert azon vagyunk, és a partnereink is ezt várják tőlünk, hogy minél többször menjünk, mi pedig boldogan teszünk ennek eleget.

A 100. programhoz három évet kellett várnotok. Szerinted mikor lesz a 200. program?

Szerintem nem kell újabb három évet várni, ha tippelnem kellene, akkor bő másfél évet mondanék. Úgy érzem, lesz arra kapacitásunk, hogy több programot csináljunk, ebben lesz bőven segítségünk az önkénteseink, partnereink személyében. Nagyon bizakodó vagyok.

Ha valaki szeretne csatlakozni a GO!-hoz mint önkéntes, akkor erre mikor és hogyan van lehetősége?

Éppen most néztem a 2018-as évünket, és úgy látom, egy októberi képzés reális lehet. Figyeljétek a nyár végi önkéntes hírlevelet, abban benne lesz a felhívásunk. A jelentkezést követően választjuk ki azokat, akiket meghívunk a képzésre, tehát mi is tartunk a nyári táborokéhoz hasonló stábozást.

(Kiss László)

A GO! programmal és táborainkkal már évente 1500 főhöz jutunk el programjainkkal: súlyosan beteg gyerekekhez és családtagjaikhoz. A GO!-nak köszönhetően olyan gyerekek is részesülhetnek a sorsfordító élményekben, akik valamilyen okból nem tudnak eljönni táborainkba. Segíts 1%-oddal, hogy a jövőben még több kórházi ágyhoz jussunk el! >> Adó 1% felajánlás