Krisztát, GO! kórházi programunk oszlopos önkéntesét kérdeztük meg, hogy mit jelent neki (és minden bizonnyal a többi GO! önkéntesünk számára is) GO!-snak lenni...

GO!-snak lenni…

Olyan, mint bemenni egy hideg és sötét szobába, majd egy gyerekkel közösen rájönni, hogy ott meleg van, és ő erősebb, mint bárki.

Annyi erőt, melegséget és mesét hagyni, ami több napra segítheti.

Rengeteg kreativitást vinni, hogy bármelyik játékot átalakíthassuk, hogy ő biztosan élvezze.

Az elsőnek lenni aznap, aki nem a hogylétét firtatja, hanem azt, hogy pontosan melyik játékkal szeretne ma megismerkedni.

Aki mutat egy játékot, amit anyával is játszhatnak majd kettesben.

Felnőttként megemberelni magadat és nem aggodalmaskodni.

Csak a szépet látni: csak a kedvenc játékaival, zenéivel, emlékeivel és témáival foglalkozni. Más most nem fontos. Ha pedig megvannak ezek a csodás dolgok, annyi a feladat, hogy mindezeket elérhetővé tegyük a számára.

Nehéz azt mondani, hogy ez megterhelő, hiszen a gyerekek sokkal nehezebb helyzetben vannak. De ez számunkra sem könnyű. Ezért vagyok nagyon hálás Mariannak és Dórinak (GO! koordinátorok - a szerk.), hogy odafigyelve és precízen felkészítettek. Minden alkalom kezdetén bemelegítenek engem, hogy készen álljak. Ha közben elkeserednék, akkor a program végén adnak időt, teret és segítséget a feldolgozáshoz. Bárhogyan is sikerül a találkozás, tudom, hogy ők ott lesznek a végén, és meg fognak hallgatni. Együtt mosolygunk a gyerekek reakcióin, kedvességén és együtt értjük meg, ha valamelyikük kevésbé volt lelkes. Azt mindig tudom, hogy biztonságban vagyok.

Az önkéntességet mindenki úgy tartja, hogy mindig katartikus esemény. Nem az. Van, hogy lepattanunk egy gyerekről, mert fáradtabb, hiszen neki ezerszer nehezebb napjai vannak. Vannak egyáltalán nem kicsattanó alkalmak. Ilyenkor nagyon nehéz elhagyni az önsajnálatot, és jobban megvizsgálni, hogy abban a helyzetben, annál a gyereknél mi minden történt. Minden alkalommal kiderült számomra, hogy mindannyian adunk. És lehet, hogy nem olyan szembeötlő módon, de mindig ott van a gyerek válasza. Benne van egy elfelejtett telefonhívásban, egy elmesélt mély gondolatban, egy integetésben, egy neked adott mellékszerepben a köszönöm. Nekünk pedig csak annyi a feladatunk, hogy elég érzékenyek legyünk arra, hogy meghalljuk ezt. A feltűnő hálához vagyunk szokva, ami ha jön, rávághatjuk, hogy szívesen. A GO alatt tanultam meg, utólag, a közös perceinket elmesélve meghallani egy halk "köszönöm, hogy velem voltál" - t. Ez rettenetesen fontos, mert ezek a felismerések visznek minket vissza újra és újra. Mert jó látni, hogy elfelejti az infúziós kábelt egy kikötött kisbeteg, mert jó annyira belemerülni egy játékba, hogy nem akarsz eljönni, mert jó látni, amikor egy unott kamasz beszáll egy fantázia játékba.

A legfontosabb útravalóm minden egyes látogatás előtt, - amikor elkezdenék izgulni, hogy mi lesz, ha nem tudok elég vicces, nyitott, energetizáló lenni- hogy a legkisebb vicc is vicc, a legkisebb gesztus, játékos ötlet is felüdülés egy gyereknek aki egy fehér szobában fekszik hetek óta és fél. Nekem csak annyit kell tennem, hogy figyeljek rá, és tegyem lehetővé, hogy élvezze az együtt töltött időt.. És ha minderre figyeltem, akkor amikor kijövök egy kicsit melegebb lesz.