Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kisfiú. A kisfiú boldogan élt a szüleivel és két testvérével kerekerdő közepén, egy tisztáson. A gyerekek önfeledten játszottak a mezőn, nem bántották egymást, csak néha, ahogy testvérek között szokás. A szülők dolgos emberek voltak, mindent megtettek azért, hogy a legjobbat adhassák gyermekeiknek. Így éltek öten békességben.
Egyszer azonban a kisfiúnak fájni kezdett a feje. Teltek a napok, egyre jobban fájt neki, csak fájt, fájt, fájt. Ezért a szülei elhatározták, hogy elviszik őt az erdő gyógyítójához.
A gyógyító azt mondta: „Nagy a baj, gyermekem. A fejedbe rosszakaró gombóc ette be magát. Anyukáddal messzire kell mennetek, túl az üveghegyen, az óperencián is túl, ahol nehéz próbákat kell kiállnod. Kemény küzdelem vár rátok, sok rosszakaróval kell majd szembenézned. Induljatok mihamarabb, ne vesztegessétek az időt! Kísérjen szerencse utadon!”
A kisfiú elbúcsúzott testvéreitől és apukájától, és elindult anyukájával a hosszú, göröngyös úton.
Hét napja mentek már, amikor meglátták a kastélyt, ahova a gyógyító küldte őket. Komor volt és sivár, nyoma sem volt ott mókának, kacagásnak. A kastély kapuját egy rettenthetetlen óriás sárkány védte, aki szemmel láthatóan alig várta, hogy élve felfalja a kisfiút. A sárkány rúg-kapált, hangosan üvöltött, tüzet okádott az új jövevényekre. A kisfiú látta a sárkány hatalmas, éles fogait; akkorák voltak, mint ő maga. Azt gondolta magában: „ha itt belépek, a sárkány sosem akar majd élve elereszteni, de ha nem megyek be, a rosszakaró gombóc fog bekebelezni.”
A kisfiú és anyukája mély levegőt vettek, és átlépték a kastély kapuját. A kisfiút azonnal egy verembe vetették, a világ legeslegmélyebb földaknájába. Olyan sokáig zuhant akkor, hogy maga sem tudta, a földet éri-e valaha.
A kisfiú a verem mélyén 7 hónapig tartó álomba merült. Amikor felébredt, egyedül volt, fázott és félt. Nem hallotta, hogy az anyukája a verem széléről kiabál neki: „Ne félj, kicsi fiam! Itt vagyok veled, nem lesz semmi baj!” A saját szívverésén kívül egyetlen dolgot hallott: a gonosz boszorkány rikácsoló hangját, amint azt harsogja: „Nem mész te innen sehová, örökre itt maradsz velem!” És közben fülsüketítő-vészjóslón hahotázott.
A kisfiú rettegett egyedül, de mivel bátor gyerek volt, azt mondta magában: „ki kell másznom innen valahogy, nekem nem itt van a helyem”. Amikor ezt gondolta, egy jótündér jelent meg, és csilingelő hangján halkan, de a boszorkánynál mégis hangosabban kezdte biztatni a kisfiút: „Bátorság! Ki tudsz innen mászni, bízom benned.” A kisfiú összeszedve minden erejét felállt, és belecsimpaszkodva a fal göröngyeibe mászni kezdett felfelé. És ahogy egyre feljebb ért, a boszorkány hangja egyre távolabb került, a kijárathoz közeledve pedig édesanyja hangját is meghallotta.
Amikor kiért a veremből, anyukájával egymás karjaiba borultak. A jótündér azt mondta neki: „nagyon ügyes voltál, ezért megjutalmazlak. Elviszlek egy helyre, egy titkos szigetre, ahol csupa jó dolgok várnak. Oda azonban csak egyedül mehetsz.”
Elbúcsúzott hát kisfiú és anyukája egymástól a tikos sziget kapujában. A kisfiú félelmekkel telve lépett az ismeretlen világba. Rettegett, hogy újra a veremben találja magát, hogy a sárkány megint ráüvölt, hogy a boszorkány rikácsoló hangja fogja ébreszteni álmából.
Ám a titkos szigeten vidám forgatag fogadta. A kisfiúhoz hasonló gyerekek rohangáltak dombról le, dombra fel. A kisfiú bátortalanul lépkedett a réten, amikor hirtelen a semmiből egy a kastélybéli sárkányhoz nagyon hasonló sárkány termett előtte. A kisfiú összerezzent, szemei megteltek könnyel, menekülni akart, de földbe gyökerezett a lába.
Farkasszemet néztek hosszan, amikor a kisfiú hirtelen észrevette, hogy a sárkány lábán bohóccipő van, és nem más ő, mint egy sárkányjelmezbe öltözött ember. Ekkor a kisfiú elnevette magát. A jelmezes nagyfiú levette sárkányfejét, és ezt mondta a kisfiúnak: „Nagyon bátor voltál, hogy nem futottál el előlem, hanem szembenéztél velem. Tessék, itt az egyik fogam, kösd a nyakadba, hogy arra emlékeztessen, milyen erős fiú vagy!”
A kisfiú mosolygott, megköszönte. Ekkor mellé tévedt egy-két hozzá hasonló gyerek. Elmesélte a sárkányfog történetét, amire a többiek azt mondták: „Nahát, én így kaptam meg az oroszlán bajuszát!”, „Én a boszorkány vasfogát!”, „Én pedig az ördög vasvilláját!” Összenevettek, és együtt játszani indultak a hatalmas réten. Megjárták a magast, a mélyet, elsőre félelmetesnek tűnő állatokat szelídítettek meg együtt, és meséket mondtak egymásnak bátor kisfiúkról, kislányokról.
Így hát pikk-pakk elszaladt a titkos szigeten töltött idő. Anyukája alig ismerte meg fiát a sziget kapujában: rég látott ilyen csillogást a szemében, és a szája is fülig ért. Így indultak kéz a kézben haza, ahol a tesók és az édesapa már nagyon várták őket.
Egy délután a kisfiú mély álomba merült a hársfa árnyéka alatt. Álmában megjelent neki a palotánál látott sárkány: csattogtatta a fogát, üvöltött, lángcsóvákat hányt. A sárkány azt mondta: „visszajövök érted, és elviszlek messzire, de akkor már nem eresztelek”. A kisfiút ismét elfogta a rettegés. Ám ekkor megfogta a sárkányfogat a nyakában, szíve megtelt bátorsággal, és ezt kiabálta: „Sárkány! Én már nem félek tőled! Kihúztam a méregfogad, itt lóg a nyakamban. Menj, és vissza se gyere hozzám, már nincs hatalmad fölöttem!”
A kisfiú mosolyogva ébredt. Két testvére már várta a réten, hogy játsszanak. Fogócskáztak, fociztak, és közben nagyokat nevettek. Talán még ma is ott futkosnak, és nincs ma már boldogabb háznép, mint az övék széles e világon.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Segíts 1%-od felajánlásával, hogy a súlyosan beteg gyerekek mind ki tudják húzni a sárkány méregfogát!
Adószámunk: 18107913-1-41 Köszönjük.
