Mikor kicsi voltam nagyon féltem a gonosz boszorkányoktól.

Esténként, miután anyu vagy apu kiment a szobából féltem, hogy a boszorkányok kimásznak a szekrényből, és bántanak. Egyszer aztán, mikor apu mesélt egy esti mesét, és lekapcsolta a villanyt, majd kiment a szobámból, észrevettem, hogy a szekrény ajtaja nyitva maradt. A sötétben valami moccant. Nem látszott pontosan, hogy mennyire, de biztosan tudtam, hogy valami mozog ott. Jeges félelem szorította a torkomat. Mukkanni sem mertem. Csak vártam és vártam, hogy mi fog történni. A szekrény sejtelmesen mozgott tovább. Azaz, hogy nem is a szekrény, hanem azok az imbolygó  árnyékok a nyitott szekrényajtó körül. Minden mozgásnál jobban és jobban féltem.

Már hangja is volt az árnyékoknak. Súgtak és susogtak. Némán, tágra nyitott szemmel bámultam ki a takaróm alól egy kis résen. Tudtam, hogy csak arra várnak a suttogó- susogó boszorkányok, hogy valaki megnyikkanjon. Akkor aztán megtudják, hogy hol van, és vége! Aki viszont csöndben tud maradni, azt talán nem veszik észre. Olyan voltam mint egy rémült kis mókus, akire menten lecsap a rozsomák. Éreztem, hogy a rettegés előbb utóbb odahallatszik. És így is lett.

A susogás hirtelen felerősödött, egy árnyalak nagyot mozdult, én pedig óvatlanul nagy levegőt vettem. Olyan nagyot, hogy még hangja is volt. Olyan jaj-féle hangja.

Juj, végem, gondoltam. Ezt meghallották. Lelki szemeimmel már láttam, ahogy egy rebbenéssel ott teremnek az ágyamnál, a köpenyükbe csomagolnak és huss, már el, is raboltak, hogy megegyenek. Mégis volt egy szempillantásnál is rövidebb idő,  hogy gondolkozzam. Ez alatt a szempillantásnál is rövidebb idő alatt arra gondoltam, hogy ha most kiáltok apunak, lehet, hogy hamarabb ér a szobához, mint a susogó boszorkány az ágyamhoz. Döntöttem kiáltok: Apuuuuuu!

A boszorkány már perdült is felém, árnyéka hangos súgással kísérve terült szét a szobában, legalább én így gondoltam, mikor nagy lendülettel nyílt az ajtó, kapcsolódott a villany, és lám, csak mi voltunk a szobában, apu és én. Sehol egy boszorkány.

Apu kérdezte, hogy miért kiáltottam. Mondtam, hogy a szekrény susogó boszorkányai rám akartak támadni. No, felelte apukám, akkor most meglessük őket együtt! Azzal becsukta az ajtót, lekapcsolta a villanyt és lekuporodott az ágyam mellé.
Szinte rögtön elkezdődött a susogás és az árnyékok tánca.
- Látod, apu ott a szekrényajtónál, ott mozog, és hallod, hogy susog?
Apu csendesen felvett, majd lassan az ablakhoz vitt. Kinéztünk az ablakon.
- Mit látsz? - kérdezte.
- Hát a ház előtti nagy fát.
- És mit csinál a fa?
- Dülöngél.
- Miért dülöngél?
- Mert fújja a szél.
- Hallod a szelet?
- Hallom.
- Nézd csak a fa árnyékát, hol van?
- Hát a szekrényen - mondtam -, és máris éreztem, hogy az előbbi félelem nincs többé. Egyszeriben semmivé lett.

Semmivé lett, mert megláttam és meghallottam, hogy a boszorka a fa árnyéka, a susogás a szél hangja. Attól a naptól kezdve lefekvés után nyugodtan nézegettem a táncoló árnyékokat, és nem is tűntek már ijesztőnek, már láttam bennük a faleveleket, a szél susogás pedig a kedvenc altatódalom lett. Azóta is, ha valamitől félek, tudom, hogy csak meg kell vizsgálnom, hogy mi is az, fel kell fedeznem, meg kell ismernem. Többet kell róla tudnom, minthogy félek tőle.

Félni annyi mint nem tudni. Félni, az a nem ismerni. Félelmek azóta is jönnek, de már nem boszorkák, csak fák, amiket  még nem vettem észre, és nincs gonosz suttogás csupán szél.
Szél mindig lesz, de többé nem hallok gonosz suttogást. Ez az én mesém. És a tiéd?

Varga Livius a Behind The Clouds jótékonysági pólókollekciónk kapcsán osztotta meg történetét. Tudj meg többet a kampányról itt.