A Bátor Táborban van egy csendes segítő, aki négy keréken, egy kis üzemanyagért cserébe támogatja az ott folyó gyógyító munkát. Ő egy kisbusz, aki 10 éve rója az ország útjait lassan foszladozó napocskával a motorháztetőjén, hogy a daganatos, hemofíliás és más súlyos betegséggel kezelt gyerekeket elvigye a gyönyörű hatvani táborba. Évek óta szemtanúja, micsoda változások történnek a sokszor legyengült, zárkózott gyerekekkel pár nap alatt a tábor kapui mögött.

A turnusok első napján akár harmincszor is megfordult a táborhely és az állomás között a fáradhatatlan járgány, mely az utazások során megannyi sorsot ismerhetett meg. Hozott olyan gyerekeket a nyári turnusokba, akiknek ez volt életük első tábora, a kórházi és az otthoni ágyon kívül még nem aludtak máshol. A gyerekeknél csak a szüleik izgultak jobban a búcsúzásnál, hiszen először engedték el a kezelések során legyengült, a barátaiktól elzárt lurkókat. Hozott olyan családokat az őszi családi táborokba, akiknek hosszú idő óta ez volt az első közös hétvégéjük: sok családnál a betegséggel járó plusz költségek miatt a szülőknek még feszítettebben kell dolgozniuk, és mivel a beteg gyermekükkel sok időt töltenek a kórházban, gyakran előfordul, hogy a testvérekre kevesebb figyelem jut, és szinte lehetetlen, hogy az egész család pár napot együtt töltsön. Hozott olyan testvérpárokat a tavaszi testvértáborba, akiket sok közös programtól fosztott meg a betegség: míg a beteg gyermekkel – aki sokszor mankóra támaszkodva, vagy kerekesszékben tudott csak közlekedni – orvosról orvosra jártak a szülők, addig testvérére otthon több teher hárult. A kisbusz reménykedve vitte őket a tábor felé, bízott benne, hogy felejthetetlen pár nap vár rájuk.

A hét során futottak a kilométerek a kisbusz kerekei alatt, a beszerző cimborával lufiért, festékért, fényképekért, vendégekért furikáztak. Az idő is gyorsan telt, pár pillanat alatt mindig eljött a táborok vége. A kisbusz a felé közeledő táborozókban szinte rá sem ismert az egykori utasaira. Az odafele csendes, fészkelődő, megilletődött családok, a sokszor kissé sápadt, erőtlen gyerekek pirospozsgásan, hangosan nevetve és kiáltozva búcsúztak el egymástól és az őket kikísérő önkéntesektől. Vidáman pattantak be a kisbuszba és megállás nélkül meséltek. Mindenkinek volt pár igazi nagy pillanata, amikor nagybetűs BÁTORrá vált: volt, aki második nap már kendő nélkül járt-kelt, pedig az iskolában sose merte levenni a fejfedőjét, volt, aki felmászott a 9 méteres pelenkaoszlop tetejére, pedig már a felénél visszafordult volna, de hallotta, ahogy lentről a tesója bíztatja. Volt, aki megosztotta a felnőttek beszélgetésén, hogy mi volt számára igazán nehéz az elmúlt hónapokban – pedig apaként nem volt könnyű ilyen őszintén beszélni – és, volt, aki a tábori postán egy csomó üzenetet küldött és kapott, pedig azt hitte, hogy nehezen megy neki a barátkozás…

A táborlakók sikereit bármeddig tudná sorolni a kisbusz, hiszen az évek során rengeteget hallott. Úgy érezte, hogy egy csodatévő helyre hozza a gyerekeket és felnőtteket, akik itt önfeledten játszhattak, összebarátkozhattak sorstársakkal, biztonságos és elfogadó közegben megoszthatták egymással félelmeiket és kipróbálhattak új, kihívást jelentő helyzeteket. Így mindig önbizalommal telve, felszabadultan indultak haza a táborozók. A barátságok, a csodás élmények és az önmagukba vetett hit pedig nem maradt a táborban, hanem a kapukon kívül is elkísérte őket.

Ezekhez a pillanatokhoz a kisbusz áldozatos munkája is hozzájárult. A végtelen utakon mára elfáradt. Úgy döntött, itt az ideje nyugdíjba vonulni. A Bátor Tábor így egy új kisbuszt szeretne karácsonyra, egy szerény igényű, megbízható járgányt, aki segít a táborba vinni a bátrakat.

Segíts Te is, hogy minél több életet változtathassunk meg!

Mécs Anna