Vanda hatéves és apukájával, anyukájával és két testvérével vett részt a Bátor Táborban. Ő a legkisebb a családban, vidám kislány, csibészség van a szemében, pedig igazából egy hercegnő. Pár évvel ezelőtt azonban váratlan kihívás elé állította őt az élet.

2012-ben rosszindulatú daganatos betegséget diagnosztizáltak nála, az akkor alig kétéves kislánynál. A szülők kétségbeestek. De Vanda erős lány, legyőzte a betegséget, sőt,  a végén kapott egy belépőt is a Bátor Táborba.

„Már korábban is hallottunk a táborról, de évekig nem akartunk, nem mertünk elindulni” – emlékszik vissza Mariann, Vanda anyukája. „Olyan sok kérdés van ilyenkor egy szülőben: hogy milyenek lesznek a körülmények, hogy tudjuk majd a megszokott, speciális diétát követni, milyen lesz a többi táborozó. Pedig olyan családok meséltek, biztattak, akik hasonlókon mentek keresztül, mint mi. Évek teltek el, míg végül 2015-ben rávettük magunkat, hogy megpróbáljuk. Egy percre sem bántuk meg, hogy így döntöttünk.”

A családok habár nem ismerik egymást, rendszerint hamar megtalálják a közös hangot. Talán nem véletlenül: van, ami összeköti őket. „Kimondhatatlanul sokat jelent, hogy olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akik pontosan tudják, min mentünk keresztül.  A betegségről lehet beszélgetni sokat, de igazából csak az fog megérteni, aki szintén érintett, aki tudja, mit jelent a gyereked ágya mellett kuporogni az intenzív osztályon. Rengeteget ad nekünk ez a hely, ahol az ilyen betegségben érintett családok találkozhatnak, együtt lehetnek, játszhatnak, nevethetnek, beszélgethetnek.”

Hogy miben rejlik még a Bátor Tábor ereje Mariannék szerint? Az egyenlőségben. Abban, hogy itt nem számít, ki tud járni, ki nem, kinek van haja, kinek nincs. Itt csak az embert, a gyereket nézik, az értékeit látják.

Ebben nagy szerepük van a cimboráknak is, vagyis azoknak az önkénteseknek, akik szabadidejüket áldozzák arra, hogy az ilyen betegségben érintett családoknak testi-lelki gyógyulását segítsék a tábori élmények által. Ők teremtik meg azt a biztonságos közeget, amiben szabad önfeledten nevetni, játszani, új dolgokat kipróbálni, saját határokat átlépni, vagy akár kicsit gondolkodni, megtorpanni, és erőt gyűjteni a következő lépéshez.

„A férjem felmászott a 9 méteres pelenka oszlopra, de nem mert felállni. Ekkor mindenki egy emberként kezdte biztatni, hogy meg tudja csinálni. És végül meg is csinálta. Mind feszegettük a határainkat, a gyerekek is, a szülők is. Ha nem a magasság leküzdésével, akkor azzal, hogy jelmezben álltunk egymás előtt, és nagyokat nevettünk. A gyerekek sírtak hazafelé a kocsiban, és kérleltekminket, hogy ne menjünk még haza. Vandus itthon szokta énekelni a tábordalt, amit minden este közösen éneklünk el a táborban. Ilyenkor becsukja a szemét és gondolkodik. Nagyon bölcs kislány, sokkal érettebb a koránál.”

Arra a kérdésre, hogy milyen volt a Bátor Tábor, Vanda határozottan azt válaszolja, hogy nagyon jó. Hogy miért? „Mert ott mind együtt voltunk. Nagyon hiányoztok. ” Bátor lány, kipróbálta a tábor óriáshintáját is. „Majdnem a legtetejére felmentem. Nem féltem. Tudtam, hogy nem kell félni.”

Ilyen egyszerű. Vanda a mai napig hordja az összetartozást szimbolizáló bátor táboros karkötőjét. És ha arról kérdezem őket, mit tanultak ebből az egészből, egyértelmű a válasz: „azt, hogy probléma csak az egészség lehet, ez a legfontosabb, és minden más eltörpül mellette. Ebből az új szemszögből nézzük az életet.”

A Bátor Tábornál életeket változtatunk. Ha te is segítenél, gondolj ránk adód 1%-nak felajánlásakor! www.batortabor.hu/egyszazalek