„Az egész egy egynapos lázzal kezdődött” – így kezdi Eszter, a most 8 éves Niki anyukája a történetüket. Olyan történetet mesél, amit senkinek nem kívánnánk, ők mégis igyekszenek benne megtalálni a jót, ami miatt még egy életet fenyegető betegség közepette is érezheti magát szerencsésnek az ember. Például azért, mert így eljuthat a Bátor Táborba.

„Persze korábban is voltak jelek, de ki gondolta volna, hogy a lábán lévő kék-zöld foltok nem csak azt jelzik, hogy vékony a bőre, mint az enyém. A véraláfutások egyre szaporodtak, amikor a tesója játék közben véletlen megütötte, azonnal bekékült a szeme alatt. Aztán jött egy újabb láz, és olyan levert volt tőle, mint soha korábban. Ekkor döntöttük el, hogy orvoshoz visszük Nikit, aki azonnal sürgősségi vérvételre küldte őt.”

A lehető legrosszabb forgatókönyv következett. „Borzalmas Niki vérképe, azt mondták. Végül én kérdeztem rá:

- Leukémia?

- Valószínűleg az.

Meglumbálták Nikit, azaz csontvelő mintát vettek tőle. Ez van, ilyenkor az ember megtanulja az orvosi kifejezések egy részét: lumbálás, hemokultúra, citopén – mind a mindennapi szóhasználatunk részévé váltak.

A diagnózis beigazolódott: leukémia. De szerencsére a jobbik fajta, nem érinti a csontvelőt, nem lesz szükség transzplantációra. Eszter beköltözött Nikivel a kórházba, és csak néha próbált eljutni Niki tesója, Levi szavalóversenyére.

„Niki mindig is visszahúzódó kislány volt, de a gyógyszerek mintha depresszióssá tették volna. Talán ezt volt a legnehezebb látni” –folytatja Eszter. „Sokszor a falnak fordulva feküdt, nem beszélt senkivel. Nekem hagyta, hogy mesét olvassak fel neki, úgyhogy ezzel teltek a napjaink.”

Hét hónap után tudták maguk mögött hagyni a kórházat, és már az aktív kezelés után jutottak el a Bátor Tábor egyik családi turnusába.

„Az anyukák ódákat zengtek a Bátor Táborról a kórházban. Biztattak, hogy menjünk, hogy higgyük el, nagyon jót fog tenni nekünk. Az elején a párom vonakodott, de végül sikerült meggyőzni. Most már persze ő sajnálja, hogy nem voltunk korábban is.”

„Hogy mit adott nekünk az ott töltött idő?” – kérdez vissza Eszter. „Én elsírtam sok el nem sírt könnyem. Ott mindenki kedves, mindenki mosolyog, megszűnik a gondterheltség érzése. A sok hasonló sorsú család között végre olyan helyen lehettünk, ahol megértenek minket. Mert igazán csak az érti min mentünk keresztül, aki járt hasonló cipőben. Ott évek óta először újra boldognak éreztem magam.”

A család számára gyorsan elrepült a hosszú hétvége, de a Bátor Tábor talán egyik legnagyobb sikere, hogy utólag is kifejti hatását. „Miután hazajöttünk a táborból hetekig kerestem a cimbiket az utcán, hátha összefutok eggyel. A mai napig, ha meghallom a tábortánc zenéjét, eldobok mindent, és táncolnom kell. Játsszuk az ott tanult játékokat, a gyerekek naponta emlegetik. Energiabombát kaptunk az élethez. Újra el tudjuk hinni, hogy az élet szép, és nem a kórházfalak között zajlik. Elfelejtettük négy napra, hogy min mentünk keresztül, és ott újra Niki betegsége előtti önmagunk lehettünk.”

„Azon szoktam gondolkodni,” – folytatja Eszter egy nagy levegő után – „hogy igen, szomorú, ami velünk történt. De ha már így alakult, igyekszünk a legjobbat kihozni belőle. Rengeteg jó emberrel hozott össze minket a sors, és sok jó dolog történt velünk. De egy biztos: a csúcs mind közt a Bátor Tábor.

A segítésnek sokféle módja van, az 1% felajánlás egy közülük, ami nélkül egyetlen civil szervezet sem tudna működni. Ne feledkezz el te sem rendelkezni 1%-odról, amikor benyújtod vagy ellenőrzöd adóbevallásod!