A Bátor Táborról először talán másodéves egyetemista koromban hallottam Kolozsváron. Tisztán emlékszem arra, hogy egy lány ifjúsági istentisztelet után odaáll a mikrofonhoz, és lelkesen beszél egy táborról, ahol mindenki vidám, segítőkész, ahol sok a játék és a biztató szó. Bár akkor nem jelentkezhettem még, de Aczél Dóri (e név rejti a lelkes lányt) meggyőzte egyik barátomat, hogy menjen ő el. A srác jelentkezett is, és igazából nem tudtam elképzelni, hogy a turnusa alatt az SMS-ekre miért nem válaszol, vagy miért nem ír emailt... Aztán kiderült, hogy reggeltől estig programokat szerveztek a gyerekeknek, volt lovaglás meg kézműveskedés, sőt eveztek és íjászkodtak is.

Láttam a narancssárga pólót is, amit ajándékba kaptak, és hát még az is tele volt életkedvvel meg napocskával.
Aztán valahogy eltűnt szemem elől a tábor. Az egyetemi élet, az újságírás, Kolozsvár, majd a mesteri került középpontba. Mikor visszakerültem Romániába, és el kezdtem dolgozni egy alapítványnál, akkor figyeltem ismét fel rá. Tetszett a Bátor Táboros honlap, Facebook-oldal, valamiért különösképpen a kívánságlistát tartottam nagyon profinak. Mert ezen az egy oldalon azt láttam, hogy - míg más szervezet nem tudja elmondani, hogy mire van szüksége, ahhoz, hogy működni tudjon - addig a Bátor Tábor nagyon jól kommunikálja, hogy hát ennyi gyerek táboroztatása nem lenne lehetséges támogatók nélkül. Ez nagyon tetszett.

Egy júliusi napon aztán valahogy rám talált az EVS, vagyis az Európai Önkéntes Szolgálat lehetősége. Arra gondoltam, hogy ebben minden benne lehet: más ország, új emberek, tanulási lehetőség, de ugyanakkor ott lehet a honvágy, az ismeretlen, a kipakolás-bepakolás, a kulturális különbségek. És végül mindezeket megtaláltam, sőt megfűszereztem Macskafogóval, olyan kifejezésekkel, mint „tarcsi szelet”, „kari aji” (de ezeket már le tudom fordítani más erdélyi ismerőseimnek!), vagy akár születésnapi és névnapi köszöntőkkel. Az elmúlt 365 napban szerkesztettem blogot és Facebook-oldalt, hírleveleket küldtem, újságírókkal beszélgettem, Piros sarokban picikkel játszottam, szurkolók és jótékony futók toborzásában segítettem.

Köszönöm nektek, kedves Bátor Táborosok, hogy megszerettem a városi biciklizést, a futást, hogy megtanultam rigmusra szurkolni és internet nélküli percekben csapatostól játszani.

Az EVS-t tényleg mindenkinek ajánlom, próbáljátok ki, megéri. Egyik EVS-s találkozón kaptam ajándékba egy kis irattartót. Az áll rajta: Nincs határ! És tényleg.