Az elején még nem is sejtettem, hogy vezetőségi tagként a tábor egy eddig ismeretlen világát ismerhetem meg... éppen az ötös ház kiskamasz fiai között ebédeltem. Arra lettem figyelmes, hogy egyikük fürkésző tekintettel néz. Ettem tovább. Felsandítottam. Még mindig nézett. Valamit mondani akart. Hosszas hallgatás után higgadtan és félreérthetetlenül megkérdezte: "Figyelj, Csanna, ugye rajtad múlik, hogy ki hova kerül a holnapi programokon?" Hirtelen a Keresztapában éreztem magam.

Rögtön láttam, hogy komoly tárgyalások kezdődnek, nem lehet félvállról venni ezt az egyezkedést. Innentől csak kulacsban mértük a tábort: hány kulacsot kell összegyűjtenie, hogy elintézzem az adott kérését. Harminc kulacsért hajlandó lettem volna visszatekerni kétszer nyolcvan percet, hogy mindhárom programra mehessen, ahova szeretne. Negyvenért eltüntettem volna az esőfelhőket az égről, mert zavarták őt. És még temérdek ötlet felmerült, de azok a kulacsok csak nem gyűltek. Csodálkoztam is. De aztán kiderült, hogy mire is szánta volna azokat a kulacsokat. Utolsó délelőtt, amikor a kijáratnál az elguruló autókat búcsúztattuk, megint nézett. Látszott, hogy nagyon gondolkodik valamin. Nem szólt, csak nézett. Majd félrehívott, és azt mondta: "Figyelj, Csanna, összegyűjtöm az összes kulacsot, csak kérlek zárasd már be a kapukat, hogy itt maradhassunk." (Csanna)

Már negyven perce tartok két darab csomót a kezemben rendületlenül. Karkötőket fonnak a „bordó hajnal nindzsái” a kézműveseknél. Ez a táborom egyik leglazább negyven perce, mert most nem tartok zeneprogramot, nem vagyok beöltözve vicces jelmezbe és az arcom sincs összemázolva mindenféle csillogó maszattal. Csendben figyelek. A gyerekek beszélgetnek az otthonukról, a szokásaikról, a kedvenc zenéjükről... magukról. Az egyikük folyamatosan azt mondogatja, hogy ő semmiben sem jó, hogy neki nincs tehetsége, miközben egy bonyolult, hármascsomózású ékszert készít arany és piros fonalakból, amibe még gyöngyöket is fűz, mert az úgy sokkal vagányabb, és a végén, amikor megcsinálta... félénken elmosolyodik. Ez az ő pillanata... és az enyém is, mert önmagamra emlékeztet, amikor valami ismeretlen helyzetnél „bepánikolok” a látszólagos tehetetlenségtől, aztán összeszedem a bátorságomat, és esélyt sem adok az „úgy sem sikerül” világának. Köszönöm. (Bogi)