"Szilvi vitt ki a táborba, egy másik fiúval, a saját autójával. Sokat ment az autó, tisztán emlékszem, mert már nagyon ott akartam lenni. A lepkék a a pocakomban össze-vissza rugdostak. Ez volt az első tábor, ahová úgy mentem, hogy nem ismertem más táborozókat. Elképzeléseim szerint mindenki szép lesz, mindenki nagyon magyarországi lesz, mindenki ügyes és okos lesz. Én leszek egyedül kopasz, elhízott, erdélyi tájszólással, amit rögtön az elején fognak kiszúrni és én leszek az egyetlen, aki konkrétan a kórházi ágyból kelt fel ma reggel. Az utóbbiban igazam lett, de csak abban.

A kórházban nem volt kórházszag. Néha végigmennek a klórszagú felmosóval a folyosókon, a mi szobánkba is, de valahogy az a büdös fertőtlenítőszag kimászik a falakon, eltűnik. Kevés dolog emlékeztetett arra, hogy közegészségügyi intézményben lakom, belaktuk, beköltöztünk, saját íratlan szabályok mentén kezdtünk el itt élni. Volt játszószoba, amit érdekes mód az én kamaszszívem is igényelt. Én voltam a legidősebb az osztályon, s elég sokáig a legokosabb is. Mígnem egy nap új beteg érkezett. Csak ebben a kórházban számított újnak, a diagnózisa már régen megszületett, soványsága, kopaszsága és mankója egyértelműen ordibálta, hogy ez a fiú már régen tudja, hogy mi a kemoterápia. Fiatalabb volt nálam, mint később kiderült napra pontosan két évvel. Napra pontosan.

És lett társam, volt kivel beszélgetni dolgokról, okos, kamaszos dolgokról. Volt kivel érdemlegesen játszani, társasozni. Vagy ő nyert, vagy én, sosem lehetett igazán előre tudni.

Aznap ő nem jött le a táborba. Ő lett volna az egyetlen, akit ismerek. Rosszul volt. Mondták, hogy majd a hét közepére lehozza az anyukája, addig erősödnie kell. Szombaton még vártam, hogy eljöjjön már végre a szerda, hogy ne legyek egyedül, de vasárnapra már nem voltam egyedül. Mert voltak ezek a cimboráknak nevezett emberkék. Sokszor nem értettem, hogy hogyan tudnak ilyen furán viselkedni: tudták, hogy mikor van szükségem ölelésre, akkor megöleltek, ha jó szóra, akkor áradt belőlük a jó szó, ha csendben egymás mellett ücsörgésre volt kedvem, akkor hallgattunk nagyokat. Ők is, én is. Hiába kutattam a szemükben azt a nézést, amivel mostanában elég gyakran találkoztam, nem találtam. Nem látták, hogy kopasz vagyok, nem látták, hogy elhíztam, nem látták, hogy szüleim a kezelésem miatt komoly anyagi gondokkal küszködnek. Ők Dórit látták, a kamaszt, aki képes lehet bármire.

Így történt, hogy egy hét alatt megtanultam egy kézzel íjászkodni (Hunor volt a másik kezem), megtanultuk a kétkrajcáros dalt Bátor Tábor verzióban, száz szakasszal, utánkölthető verzióban, megtanultam lovagolni nyereg nélkül, megtanultam nem félni a barlangban, és publikáltam első írásaimat, mert Dave jónak látta, jónak látott engem. Az egy dolog, hogy csak a tábori újságban jelentek meg, de Trilla Lilla sírva fakadt tőle, ez nekem elég volt.

Szerdán megjött Márk. Ekkor már bőven otthonosan mozogtam a táborban, ezért rögtön számomra legkedvesebb embereknek mutattam be: Janónak és Davenek. Egy fénykép kapcsán - amit még mindig őrizgetek - arra biztosan emlékszem, hogy részegeseket mímelve hangosan dalolásztunk mi négyen összefogózva a teraszon egyik este, de a többi momentumot csak érzésben tudom megragadni, nem emlékszem konkrétan.

Ez az érzés vitt vissza. Nincsen benne semmi filantrópia, csupa önző érdekek rakták egyik lábamat a másik elé, mikor először érkeztem önkéntesként a táborba. A fura Cimborák táborába akartam tartozni, olyan helyen élni, ahol bármire képes lehetek, ahol egymást erősítjük. Egy hétig tartó táborban felszedett energia bőven kitartott egy évig.

Ez az érzés vitt el odáig, hogy Szilvit mímelve, fűben ülve először nyitottam tábort. A Yuppit. Úgy akartam csinálni, ahogy ő csinálta.

Be kell vallanom: függő vagyok. Azt várom, hogy a gyerekeim legyenek akkorák, hogy tudják nélkülözni anyát, míg anya visszamehet önkéntesnek, vagy visszamehet tábort vezetni. Függő vagyok attól az érzéstől, amitől látom a szemem láttára történő csodákat, hétköznapiakat és különlegeseket. Nekem ez a Bátor Tábor." (Aczél Dóra)