Böbével péntek délután találkoztunk. Borús, szeles időjárásban, hasonló hangulatban. Kávéztam, Böbe kedvéért külön citromos limonádét készítettek. Mosolyog, mesél, és súlya van annak, amit mond. Ha vele beszélgetsz, érzed, hogy nem baj, ha a nap színtelen volt, hiszen ott lesz egy holnap és egy holnapután. És akkor minden jobb lesz. Táborozóként volt először Hatvanban, most meg önkéntesként szeretné visszaadni mindazt, amit a tábortól kapott az évek során. Így a kérdés természetesen az volt, hogy mi jut eszébe a Bátor Táborról.

Mindenképpen a vidámság! De ezt annyira nehéz leírni. Ez egy életérzés. Azt érzem, hogy otthon vagyok.

2003-ban voltál először a táborban. Mi a legelső emléked? Mire emlékszel?

Akkor még régi épületek voltak, kicsit szocreál körülmények. De ez jó volt úgy, nem vett el semmit a tábor értékéből. Nyilván most sokkal biztonságosabb meg kényelmesebb, de a tábor attól függetlenül nagyon jó volt.

Arra emlékszem, hogy anyukám vitt, és akkor is bekísértek cimborák (az önkéntesek neve a Bátor Táborban, szerk.megj). Én akkor egyik barátnőmmel voltam. Tudom, hogy fura volt, mert új volt minden és ismeretlen. Zavarban voltunk. Aztán kellett csinálni egy névtáblát, ami nekem mindig kihívás szokott lenni, a kezem miatt.  És az akkor is kihívás volt.

Tényleg! Milyen volt a legelső névtáblád?

Volt mindenféle minta kilyukasztva, erre emlékszem. Én három lóherét kiválasztottam, és ráírtam, hogy Böbe, ennyi volt. Azt tudom, hogy olvashatatlan volt a Böbe, mert utána többen megkérdezték, hogy mi is a neved. (nevet)

És ezzel elkezdődött a legelső táborod…

Én akkor körülbelül másfél hónapja fejeztem be a kezeléseket, és akkor még az egész helyzet és a világ teljesen más volt, mint később. Akkor még nagyon benne voltam, hogy kemoterápia meg kórház. Akkor még nem lehetett tudni biztosra, hogy kellenek-e még kezelések, vagy már végeztem. Még egy jó pár év azután ebben a közegben telt el, ebben a látásmódban. Ezt nem lehet levetkőzni pikk-pakk, mint egy kabátot. Ezért nagyon jó volt a táborban lenni. Jó volt tudni, hogy olyanok között vagyok, akik ezen túl vannak már, és az is jó volt, hogy tudtuk, hogy olyan emberek vannak közöttünk, a cimborák, akikkel erről beszélgethetünk hogy akik előtt (és akikkel) lehet erről beszélni.

Emlékszem, hogy furcsa volt, hogy nem lehetett hazatelefonálni. De anya tudta rólam, hogy ha valahol jól érzem magam, akkor nem is keresem, nem hívom. Úgy volt vele, ha nem keresem, az nagyon oké.  Azt tudom, hogy anya egyszer azért betelefonált így udvariasságból, hogy mégis mi van a gyerekkel. Ennek ellenére sejtette, hogy nincsen semmi, és tudta, hogy vigyáznak ránk.

13 éves voltam, amikor kaptam a kemoterápiát, egyrészt nagyon le voltam fogyva, másrészt se szemöldök, se szempillám, mindig kendőt hordtam. És emlékszem, hogy az első ilyen élmény, hogy szép vagyok, ekkortájt történt. Emlékszem, hogy sétáltam anyukámmal egy bevásárlóközpontban, és akkor láttam magamon a tipikus fiatal, nagyon csili-vili lányoknak a megvető vagy fürkésző tekintetét magamon. Akkor arra gondoltam, hogy nekik ez az életük, hogy szépek legyenek, én itt vagyok 13 évesen, az életemért küzdöm… Sokkal szebb vagyok, mint ők.

A többi táborozóról milyen emlékeid vannak?

Minden turnusban szerintem lehet érezni, hogy vannak a nagyok és vannak a kicsit. Én akkor a kicsik közé tartoztam. És emlékszem, hogy akkor már ment az udvarlás. Mindenképp jó volt, a szobatársaimmal jól kijöttem. Akkor volt velem egy nagyon jó barátnőm, akivel sok időt töltöttem.

Gyerekként melyik volt a kedvenc foglalkozásod?

Nagyon nagy élmény volt első évben az evezés, mert a vállamat műtötték. Azelőtt sportoltam ezerrel. Röplabdáztam, kézilabdáztam, atletizáltam, minden csináltam, és nagyon nehéz volt. Egyrészt hatalmas élmény volt, hogy tudtam evezni félig béna karral, másrészt meg annyit erősödött a másfél órás foglalkozás alatt a karom, hogy utána már jobban mozgott. Hatalmas élmény volt, hogy meg tudtam csinálni.

Ezen kívül az íjászatot szerettem. Emlékszem, hogy egyik cimbi segített, ketten íjászkodtunk: ő tartotta, én meg kifeszítettem. Nagy élmény volt, hogy, ilyen, számomra lehetetlennek tűnő dolgot, mint az íjászkodás meg tudok csinálni.

Meg emlékszem a „Gyalog-galopra”. Döbbenetes, hogy mennyire kreatívak a cimborák. Mondjuk akkor ezt nem is észleltem, csak élveztem a játékokat, hogy a semmiből milyen jó programot, állomásokat tudnak kitalálni nekünk. A cimborák akkor nagyon pozitív életpéldát adtak: hihetetlenül sok jó emberrel találkoztam. Azt gondolhatnánk, hogy nem is léteznek olyan emberek, akik önzetlenül ennyit adnak. Hogy tényleg mindent feláldoznak a gyerekekért. Úgy érzem, hogy ezek az emberek, akikkel találkoztam, nagyon befolyásolták azt, hogy én milyenné lettem.

Volt-e, van-e kedvenc ételed a Bátor Táborban?

Gyerekként emlékszem, hogy első évben nem akartam semmit se enni. Amúgy sem vagyok nagyétkű, valószínűleg ez volt az oka. Mindezek ellenére, ami nagy élmény volt: a borsófőzelék! Én akkor évek óta nem ettem a borsófőzeléket, mert nem szeretem, és az akkor mennyei finom volt. Úgy hogy azóta ismét eszem borsófőzeléket! Most már nagyon várom, hogy a Bátor Táborban ehessek. Megsúgom, hogy igazából azután olyan nehéz visszaállni a normális étkezésre…

Önkéntesként hogyan változott meg számodra a Bátor Tábor?

Legfőképpen arra jöttem rá, hogy cimbiként sokkal melósabb, mint gyerekként. Gyerekként azt gondolja az ember, hogy eljöttek a cimbik szórakozni. Nem látja, hogy mennyi munka van mögötte. Ez volt a legnagyobb felismerés. De ami nem változott meg az az, hogy minimum egy évre kitartó pozitív energiát kapok a tábortól. Teljesen logikátlan időpontokban felbukkan a tábor, és akkor például este lefekvés előtt visszaemlékszem a turnusra, és mosolygok, vagy elgondolkodom, hogy mit hogyan kell csinálni. A Bátor Tábor betölti az egész évemet. A hétköznapokban benne vagyok ebben a mókuskerékben, amit életnek nevezünk,  de az az egy hét mindent feledtet, mindennek értelmet ad.