Háttérből az élvonalba. Józsa Gábor már háromszor is megnyerte a Budapest Maratont, és épp az egyik versenynek köszönhetően lett az Élménykülönítmény jótékonysági nagykövete. Most a háttérből előre lépve először futni is fog a Bátor Táborért. Eredményekről, tervekről, tábori élményekről beszélgettünk.

Milyen éved volt eddig versenyzés szempontjából?

Egészen jó, főleg a tavalyi sérüléses évem után. Nemrég értem haza Skóciából a tájékozódási futó világbajnokságról, ahol az előzetes célomat - ami a döntőbe kerülés volt - sikerült elérnem. Bár tájfutóként kezdtem, most hat év után tértem vissza erre a terepre, és nagyon jólesett.

Milyen versenyekre készülsz most?

Most egy 5000 méteres távra még augusztusban, utána pedig kezdem intenzíven a felkészülést az október végi maratonra, amit ez alkalommal nem Budapesten, hanem Frankfurtban fogok teljesíteni. De még előtte elindulok a 30. Wizz Air Budapest Félmaratonon.

Ami egy egészen különleges versenynek ígérkezik a te életedben is.

Igen, mert végre én is az Élménykülönítmény színeiben indulok!

Most először, pedig már régóta segíted az Élménykülönítmény munkáját egyéb módon.

Két éve vagyok a jótékonysági nagykövetük, szerettem a háttérben maradva segíteni elsősorban a futókat a felkészülés során. Eljártam az ÉK futótalálkozóira, sokat beszélgettem a résztvevőkkel, tanácsokat adtam nekik a felkészüléshez, a versenyzéshez. Viszont soha nem szerettem volna, hogy ez az önreklám eszközévé váljon. De két év után most elérkezettnek láttam az időt, hogy fussak is értük.

Emlékszel még, hol találkoztál a Bátor Tábor futóközösségével először?

A 2013-as Spar Budapest Maratonon volt, amit akkor meg is nyertem. Futás közben felfigyeltem erre a hihetetlenül lelkes, őrülten szurkoló társaságra. Utánanéztem, kik ők, és megemlítettem őket egy interjúban, aztán már ők kerestek meg engem, hogy legyek a jótékonysági nagykövetük. Mivel azonosulni tudtam céljaikkal, elvállaltam.

Tavaly pedig a Bátor Tábor egyik turnusába is ellátogattál egy napra.

Életem egyik legnagyobb élménye volt. Egyrészt fantasztikus volt látni, hogy a srácok a legjobb kezekben vannak. Elképesztően professzionális módon működik az egész, és nagyon színesek a programok is. Csak elképzelni tudom, milyen felszabadultságot érezhetnek ezek a gyerekek a sorstársak között, ahol mindenki ugyanolyan, és végre nem a korlátaikkal szembesülnek, hanem azzal, hogy bármire képesek.

Van kedvenc emléked a napról?

Persze több is! A legmeghatóbb a bátorkodó pályán történt, amikor egy olyan lány állt fel a 9 méteres pelenkaoszlopra, aki elvesztette az egyik lábát a betegsége következtében. Azt hiszem, amikor leugrott, nem sok szem maradt szárazon.

Rögtönöztünk a srácoknak egy futóversenyt is, ahol folyamatosan manővereznünk kellett, hogy ne legyen igazi versenyhelyzet, a végén mindenkinek jó legyen. Ezt is nagyon élveztem. Az esti program alatt pedig az egyik cimborával állomást tartottunk. Beöltöztünk jelmezbe, sebhelyeket festettünk az arcunkra, hogy igazán hiteles hamiskártyások legyünk. Természetesen a balek fajtából, mert valahogy - nem is értem, hogy - mindig a gyerekek nyertek.

Akkor egy kicsit azt is megtapasztaltad, milyen lehet cimborának lenni. Jelentkeznél?

Igen, már azt is tudom, hogy bátorkodónak, mert amúgy is szeretek hegyet mászni. De az aktív sport, a heti 7-10 edzés nem összeegyeztethető a tábori élettel. Azt hiszem, hogy ott fél órára sem tudnék elszakadni, nem hogy 2-3-ra.

Van olyan, hogy nincs kedved futni?

Van, de ez nálam már nem választás kérdése: ha eredményeket szeretnék elérni, menni kell. De még így is mindig megéri. Futás nélkül órákba telhet, amíg munka után kijövök egy stresszes állapotból. Futással ez maximum tíz perc. Ahogy egy sportpszichológus barátom mondja, a futás egy meditatív állapot, hiszen az embernek ilyenkor van ideje saját magával, a gondolataival foglalkozni. Mentálisan is felfrissülök, és akkor a pozitív élettani hatásokról még nem is beszéltünk.

Verseny közben is gondolkodsz az élet nagy dolgairól?

Akkor nem, mert nagyon kell koncentrálni. Sokat ellenőrzöm az időmet, hogy ne fussak se túl gyorsan, se túl lassan, mert egyik sem kifizetődő. Emellett mantrázni szoktam, vagyis olyan gondolatokat ismételgetek magamban, amelyek pozitív energiával töltenek fel. Például, hogy jó futni, jól érzem magam, amit csinálok, az hatékony és hasonlók. Ezt a módszert egyébként az életben is alkalmazhatónak tartom. Bár alapvetően racionális gondolkodású ember vagyok, azt gondolom, az emberrel nagyobb eséllyel történnek jó dolgok, ha az élethez való hozzáállása pozitív.