„Egy ilyen veszteséget nem lehet egyedül feldogozni” – anya és fia a Lélekmadár táborban

2016.05.18. 16:55 bátortábor Szólj hozzá!

Zsuzsa hangja nyugodt, visszafogott, minden mondata megfontolt. Érzem, hogy hamar a bizalmába fogad, pedig személyesen még soha nem találkoztunk. Többet mesél el, mint amit valaha kérdezni mertem volna – egyszerre megható és megtisztelő. Lélekmadár táborunkban járt felnőtt fiával, Gáborral, miután Danit, Gábor öccsét elvesztették.

Dani egyéves volt, amikor rosszindulatú agydaganatot diagnosztizáltak nála, 21 évig küzdött a betegséggel. A legkeményebb kezeléseket háromszor csinálta végig, de mindig egy picivel rosszabbul lett. Kamaszkorában kétszer megjárta a Bátor Tábort. Nagyon szerette, nagyon sokat adott neki, néha elfáradt ugyan, mert a rengeteg élmény kimerítette.

dsc_0547_custom.jpg

Zsuzsa mindezek után könnyen szánta rá magát a Lélekmadár táborra, Gábor már nehezebben. Ő egészen máshol tartott akkor, 24 éves volt, főiskolás, aki ráadásul dolgozott a suli mellett. „Az első alkalomra mi érkeztünk utolsóként – emlékszik vissza Zsuzsa -, indulás előtt otthon huzakodtunk, Gábor nem annyira volt lelkes. Azt mondta: ugye tudod, anya, hogy csak miattad megyek? Szerettem volna, hogy ne így legyen, hogy önmagáért csinálja végig ezt a három turnust. A feszültség abban a pillanatban múlt el, amikor megérkeztünk a táborhoz. A kapunál két fiú ugrált katonajelmezben – ők voltak a hordárok, akik mosolyogva cipelték a csomagjainkat a szállásunkra. Mindenki akkora szeretettel fogadott minket, hogy minden aggályunk azonnal elmúlt.”

„Nekem azért picit több idő volt feloldódni, beletelt fél napomba” – mondja Gábor. „Eleinte feszengésre számítottam, hiszen idegenekkel voltunk körülvéve, és ráadásul én egyedül alkottam egy korosztályt: még gyerekként, de már húsz fölött. A cimbik nagyon sokat segítettek abban, hogy megtaláljam a helyem a táborban.”

„Egy ilyen veszteséget nem lehet egyedül feldolgozni, tudtam, hogy segítséget kell kérnem, tudtam, hogy nekem erre szükségem van” – Zsuzsával ekkor már arról beszélgetünk, hogy mit adott neki a tábor. „Nekem az segít, ha beszélek róla, miközben a gyászról való beszélgetést tanulni kell. Ebben is segítettek a Lélekmadár foglalkozások, ahol lehetőségünk volt a gondolataink, élményeink megosztására másokkal. És láttam, hogy vannak sorstársak, hogy a csoportban mindenkinek ugyanannyira fáj, mint nekem. Ha nem beszéltem róla, akkor is tudták, mit érzek.”

Zsuzsában még anyai aggodalom is kialakult az önkéntesek irányába: el sem tudta képzelni, hogy a cimbik hogyan fogják megélni azt a pár napot. De a bizalom azonnal kialakult az irányukba. „Nem akartam bátorkodni, megnyugodtam, amikor megtudtam, hogy nem kötelező. A cimbik és a többi szülő támogatásával mégis megpróbáltam. Ott álltam az egyik kihívás előtt, féltem, és mégis biztonságban éreztem magam. Az egyik bátorkodó cimbi – a fiam lehetett volna – azt mondta, nagyon fog rám vigyázni. Hittem neki, így másztam meg a kilenc métert.”

100.jpg

Gábort is megbabonázta az önkéntesek különleges, egyszerre hóbortos és mélyen elhivatott társasága. Annyira, hogy ő is kacérkodik a cimbiskedés gondolatával. „Ezt nem lehet szebben megfogalmazni, kiszolgáltak minket, mi voltunk a középpontban, és ezért el tudtuk magunkat engedni teljesen. Szívesen töltöttem az időmet velük, de hozott némi megkönnyebbülést, amikor a második turnusra érkeztek korombeli táborozók, akik az elsőben nem tudtak részt venni. Végre nekem is volt csoportom.”

Zsuzsáék szavai úgy írják le a tábort, mintha egy bizalomdőlés lenne, ahol ismeretlen karok fogadnak, de tudod, hogy ott lesznek, és elkapnak, amikor kell. Ez kell a határok átlépéséhez is Zsuzsa szerint. „Döbbenetes, hogy milyen mélységek vannak egy emberben, amit ő nem is tud magáról, és hogy mennyi minden felszínre hozható mindebből. Egy grimasszal, festéssel, tánccal, vagy akár bátorkodással. Ezt is megtanultam ott. És azt, hogy minden segítő lehetőséggel élni kell, minden segítő kezet el kell fogadni. És ezek a kezek a Lélekmadár táborban tényleg azok.”

 

Lélekmadár Táborunkban olyan családoknak nyújtunk segítséget, akik súlyos betegség következtében vesztették el gyermeküket. A gyászban a családok sokszor magukra maradnak. Ha segítenél, hogy minél több családhoz eljussunk, hogy lássák, nincsenek egyedül, támogass minket adó 1%-od felajánlásával! Köszönjük. www.batortabor.hu/egyszazalek

A bejegyzés trackback címe:

https://batortabor.blog.hu/api/trackback/id/tr448728206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása