Nyaralásom Boldogság-szigeten

2013.08.07. 16:28 bátortábor Szólj hozzá!

A Bátor Tábort sokféleképpen nevezik az önkéntesek: Csodaország, Mosolyország, Elvarázsolt Világ. Erika a saját blogjában meghatóan mesél erről a "szigetről". Kölcsönkértük a szavakat. 

"Vasárnap óta, mióta hazajöttem, mocorog bennem a késztetés, hogy ismét kiírjam magamból a gondolataimat, megpróbáljam szavakká formálni az elmondhatatlant, a belsőmben még frissen pezsgő érzéseket... Úgy érzem, szétfeszít az elmúlt napokban felhalmozott sok-sok szeretet és pozitív energia, megölelném a világot, és ilyenkor nincs jobb annál, ha az ember nem csak magában örül, hanem ezt megosztja másokkal is - hadd jusson a boldogságból nekik is. :)

Sokszor átléptem már a hatvani Tábor kapuját, de minden egyes alkalommal valami különös érzés kerít hatalmába, mikor megteszem. A várakozások izgalmával fűszerezett nyugalom, a belső béke és öröm keveréke, mintha valóban egy másik világba tenném be a lábam. "Haza" érkezem. Abba a Csodaországba, ahol helyreáll a világ rendje, ahol az igaz emberi értékek kerülnek középpontba, ahol nem a Disznófejű Nagyúr a király, és teljesen mindegy, hogy nézel ki, milyen anyagi és/vagy családi körülmények közül érkezel, mit csinálsz a hétköznapokban... Tiszta lappal indítasz, ugyanaz vagy, mint a többi társad. Ahol gyerekek fognak - akár - szavak nélkül, tudtukon kívül arról tanítani, mi az élet, mi a küzdés, egymásra figyelés, törődés... Ahol tudatosítod, milyen felbecsülhetetlen értéke van egy-egy őszinte, szívből jövő mosolynak... Ahol újra fogalmazódik Benned a csoda jelentése...

BT.jpg

Tudom, nagyon rózsaszínnek tűnik ez így leírva, pláne, ha még nem tapasztaltad a saját bőrödön. De ne aggódj, megértem. Sokak mondják, hogy ők ezt nem tudnák csinálni, mert sajnálnák a gyerekeket. Pedig akár hiszed, akár nem, ez a tábor nem a betegségről szól, nem a sajnálkozásról vagy a fájdalomról, nem arra összpontosítunk, hogy ki mit nem tud megcsinálni a betegsége következtében! Nem-nem! Épp az ellenkezőjéről. Egyrészt nem ismerjük a gyerekek kórtörténetét. E pár csodás pillanatként tovasuhanó, közösen eltöltött hét alatt arra fókuszálunk, hogy minél többször csaljunk mosolyt az arcukra, hogy egyénileg és csoportosan is minél több sikerélményben legyen részük, hogy ébredjenek rá, mennyivel többre képesek, mint azt feltételeznének magukról, hogy gondjaikkal nincsenek egyedül a világban, hanem sok hasonló kortársuk van, akik előtt nem kell szégyenkezniük, hogy igenis, az Élet szép, és mindenkinek kijár belőle az öröm és boldogság...!

Eszembe jut például Fero, akinek két mankó volt állandó társa, hogy lépést tartson vele, és támaszt nyújtson bizonytalan lábainak. A magas-kötélpálya 6 m magas szakaszára felvezető egyik út egy ferde, kör keresztmetszetű gerenda, amin fel lehet gyalogolni. Belegondolok, hogy nekem már több ízben is lett volna lehetőségem felmenni rajta, idáig mégsem éltem vele. Pedig tudom, hogy biztosítva vagyok, és nem eshetek le, mégis van bennem némi félsz, hogy "béna" leszek, és nem fog menni... Erre föl jön egy srác, akinek a lábai még a sima talajon is meginognak, és szégyenbe hoz a bátorságával, mert mégis megpróbálja. Lehet, hogy "csak" 1-2 métert jut előre, de emelt fővel léphet vissza a talajra, mert nem futamodott meg a kihívás elől, és volt benne lelki erő arra is, hogy belássa, ez most neki egyedül nem fog tovább menni. Megbékélt a helyzetével, és ahelyett, hogy elkeseredett volna, elfogadta a segítségünket, hogy támaszai legyünk, és ezúttal más módon juttassuk fel őt a magasba.

Aztán beugrik Erika, a kerekes székes leányzó hálás mosolya, ahogy a cimborák támogatásával egymás után veszi az akadályokat hat méter magasan. Bizony, nekem is hevesebben vert a szívem, mikor a kezeim közé ért. Izgultam, hogy belekarolva biztos támasza legyek, de mégis megadjam neki az adott helyzetben a legnagyobb szabadságot, hogy érezze, ő is ugyanúgy részese az adott magas-kötélpályás elem leküzdésének, mint én.


Bármennyit is hajszoljuk a szabadságunkat, a függetlenségünket, az ember mégis egy társas lény, és szükségét érzi, hogy valahová tartozzon. A család után lehet ez egy baráti társaság, iskolai közösség, valamilyen kedvtelés köré csoportosuló emberek köre... Úgy vélem, a Bátor Tábor is egy ilyen közösség. Nem is akármilyen! Különlegessége talán abban rejlik, hogy a gondos válogatásnak köszönhetően eleve egy olyan társaságba van szerencsénk csöppenni, melynek tagjaival sok minden összeköt, akikkel hasonló az életfelfogásunk, értékrendünk... Nyilván nem lehetünk teljesen egyformák, és természetes, hogy vannak, akiket a szívünkhöz közelebbinek érzünk, mint a többieket.

Időnként eltűnődöm, vajon mennyire önzetlen tevékenység a miénk. Elvileg ugye "önkéntes munka", amiért nem jár fizetség - már amennyiben ez alatt a piszkos anyagiakat értjük. Azonban, ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor be kell ismernünk, hogy nem "csak" a gyerekekért tesszük, amit teszünk. Hiszen azon túl, hogy időnket, energiánkat szánjuk a táborozásra, mégis sokkal többet kapunk, mint amennyi pénzben felbecsülhető lenne! Olyan megfoghatatlan kincsekkel leszünk gazdagabbak, melyeket senki sem tud elvenni tőlünk. Többszörösét kapjuk vissza annak, amit adunk. De azt hiszem, nincs is ezzel baj, míg nem csak magunkra összpontosítunk, hiszen így kerek az egész, így áll fenn az egyensúly az adok-kapok mérlegén. És ha ez még azzal is párosul, hogy másoknak segítünk, akkor ott valami jónak kell születnie!
Ha a szavak nem elegendőek, lesd meg az alábbi videót, melyben minden benne van. Egy szülő szájából is hallhatod, amiről mostanáig regéltem: "Zárt világba kerültünk, egy mesevilágba, ami függőséget okozott - rövid időn belül."


Meghatározóak számomra azok a pillanatok, és örök emlékképként égnek a tudatomba, amikor egy szabad óra vagy szabadnap során lelkiismeret-furdalás nélkül van alkalmam megállni, "semmit tenni", amikor rövid időre kilépek a gyors forgatagból, épp nem kell egyik programról a másikra rohannom, harcolnom a rohanó idővel, hanem van alkalmam kicsit elmélázni, és mintegy láthatatlan kívülállóként szemlélődni. Csak úgy nézni az önfeledten szórakozó gyereksereget, a magukból bolondot csináló (természetesen kizárólag a szó pozitív értelmében) felnőtt önkénteseket, az elmaradhatatlan mosollyal és csillogó tekintetekkel ékesített arcokat, a - tán még örökre is szóló - barátságok születését...


Újra ráébredhetünk arra, melyről oly sok felnőtt elfeledkezik. Hogy nem az a normális, ha a társadalom által diktált tempóban, szüntelenül a mókuskereket hajtjuk, státuszszimbólumokként szolgáló javakért küzdünk, hanem ha megtanulunk "táncolni az esőben", örülni a látszólag jelentéktelen apróságoknak, ha tudatára ébredünk, hogy akár 1-1 jól időzített dicséret, elismerés, biztatás is hatással lehet arra, hogy valakinek az élete jobb irányba mozduljon. Nem azt kell célul tűznünk, hogy világokat váltsunk meg! Ehhez mi kicsik vagyunk, nincs birtokunkban emberfeletti erő. Határozzuk el, hogy a tőlünk telhető apró lépésekkel teszünk azért, hogy a világ jobb legyen. Lehet, hogy egy fecske nem csinál nyarat. De ez nem szabad, hogy gátat szabjon szándékainknak, nem várhatunk a többiekre. Mi magunk mutassunk példát, és végül a sok apró jó cselekedet meghozza hatását. Gandhi szavaival élve: "Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban."

A bejegyzés trackback címe:

https://batortabor.blog.hu/api/trackback/id/tr735446001

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.